Halandók vagyunk, néhány év vagy évtized, s porrá leszünk, mindannyian. Az istenek kegyetlen játékot üznek velünk, hiszen számunkra, bizony mindannyiunk számára rövidesen vége lesz minden örömnek, szépségnek, okos gondolatnak. Nem lesz többé aranyló napkelte, szelid vizcsobogás, nem ébredhetünk többé szeretőnk karjai közt. Igen, barátaim, meghalunk mind, a menekülés útjai végleg lezárva. A Halhatatlan istenek valóban erre itélték az embert, a halandó sorsra, igy csak a gyász marad utánunk, csak a por: melyből vétettünk, csak a lassan szétfoszló emlék. Ez a gondolat tette a filozófiát először naggyá, örökéletűvé, és persze reménytelenül tragikussá az emberi öntudat hajnalán, az ókori Görögországban.
Parmenidész ótanevezik az embert halandónak. A Krisztus elötti évszázadok szellemi fejlődése nem jöhetett volna létre a haláleszme megkerülésével. Akkor még nem rejtették el tabúk és társadalmi illemszabályok ezt a véglegesen tragikus gondolatot a tudattalan lelki folyamatok mélyére.
A filozófia és a müvészet halál felé fordulófigyelme a ma is élő vallásokban öltött végleges formát.
A halál körül a tudósok kisértetcsapata sürög-forog, kutakodik. Antropológusok és régészek, néprajzosok és művelődéstörténészek. Lélekbúvárok és teologusok,orvosok és jogászok.
Sámándobok dübörögnek, lélektartó párnák óvják a halott utolsó lélegzetét. hitbéli képek riogatnak, vallások üdvözitenek, de ha lejárt az idő: menni kell!
A halált nem lehet legyőzni, de a thanatológia direkt szolgáltatása talán megszeliditheti a halált. A halál valóság és vizsgáljuk meg mi van a valóságon túl.
Velem tartotok?
